-Azt tudták, hogy a legjobb hasonlat az életre egy folyami dízeluszály?
Roger elfelejtette kinyitni az újságot a tizennegyedik oldalon, mert muszáj volt a hangforrás irányába néznie.
Az aranykeretes szemüveg mögött vizenyős tekintettel bámuló úr esetében semmi sem utalt a tomboló paranoiára, így még furcsábban visszhangzott a srácok fejében az iménti mondat. A meglepődéstől mindketten csak bámultak, így az idős úr visszacsévélt, majd elismételte a mondatot:
-Azt tudták, hogy a legjobb hasonlat az életre egy folyami dízeluszály?
-Nem.
-Mondommivan.
-Azt értjük. (Értjük, Roger? - Ja értjük.) De, hogy ön hogyan érti ezt?
-Egyszerű. Az élet azért hasonlít minden másnál jobban egy folyami dízeluszályra, mert az élet az egyhelyben-állás művészete. -az ember bizonyos időközönként bólintott egyet, nyomatékosítva a mondandóját. -Az uszályos mondjuk vár egy határátlépésre, egy olyan helyen, ahol nincs kikötő. -gesztikulált mellé- A motorokat olyan fordulatszámon járatja, hogy pontosan a folyó áramlásának ellenében dolgozzanak. Így az uszály egy helyben áll. Viszont ez az "egyhelyben állás" is energiába kerül, a motorok gázolajat fogyasztanak közben. Az élet is ilyen. A puszta megmaradás is energiába kerül. Ha elfogy, elsodor a víz. Ha előrébb akarsz jutni, emeled a fordulatszámot. Mégtöbb gázolajat égetve.Khm.
Jack és Roger csak hallgattak. A vonatüveg túloldalán különböző árnyalatú, zöld szalagokra szakadt a holland táj. Az ember kinyitotta a könyvét, többet nem szólt a srácokhoz. Lassan este lett, a ritkásan foglalt ülőhelyek fölött halovány derengés úszott, a hangtalan suhanás szürke nemezgombolyagot vont az agy köré, tompa semmit.
Eindhovenben kiszáltak. Elsétáltak a négyezer kerékpárt örző tároló mellett. Taxival a várost körös-körülölelő raktáröv keleti felébe vitették magukat. Egy élelmiszerdepó és egy hulladékfeldolgozó között, a méteres gyom szabálytalan hullámai mögött egy egyszerű faépület bújt meg.
Ez az. -Jack nem igazán leplezte lelkesedését. A zsebéből egy lakatkulcsokkal teli gyűrűt vett elő. Roger sohasem látta még ezt a kulcs-csomót. Jack az ajtóhoz lépett és mintegy tíz perc csörgés-káromkodás után recsegve feltárultak az ajtószárnyak. -Hát itt az én kincsem! Remegő kezekkel a helységet szinte teljes egészében elfoglaló kupachoz sétált. A kocsit védő nehéz takarók nyomán több kilogram por kavarodott fel. Köhögve, ősszé változott hajjal és szempillákkal a földön kotorászva bedugta az aljzatába a steklámpát, majd Roger mellé ugrott, torkában dobogó szívvel és jobb kezében a főkapcsoló bakelitszarvával megszólalt: -Nna? De válaszra sem várva, már el is fordította a kart.
Az egymás után felragyogó neoncsövek idegen, hideg fényében, majd a cammogva visszaülő por oszló ködén át felismerhető volt, egy 1971-es, óarany színű Lamborghini Miura. Roger nyelt egyet és ádámcsutkájának elmozdulásával szinkronban a pajta ajtófélfájának dőlt.
-Bazmegdzsekk!
-Ugyehogy...
-De miért adod el?
-Hát...úgysem leszel elégedett a válasszal.
-Nem LEHETEK elégedett, AKÁRMIT is válaszolsz.
Jack közelebb lépett a kocsihoz. Az olasz kupégyártás valaha készült legszebb formája előtt állt és jól tudta ezt.
Az egész autó olyan ívekből állt, amelyek mindengyike megtalálható bármelyik átlagos kamaszfiú fejében, szinte minden percben. Az autó formáját a vágy különböző fokozataiból rajzolták. És szerették magát ezt a vonalhalmazt, miközben rajzolódott. Folyamatosan és egyre inkább szerették.
Végighúzta ujjait a hideg lakkrétegen, majd a tükrön és a kilincsen.
-Tudod, már tíz éve megvan. A kóreaiak pénzén vettem és jól eldugtam itt. Évente eljövök és beindítom. Van olyan év, amikor megyek is vele...
-Teljesen hülye vagy, Jack. Teljesen hülye vagy. Miért nem viszed magaddal az államokba?
-Ha hazavinném, minden nap beleülhetnék, vagy elmehetnék vele a partig, vagy akármi...Egy pillanat alatt elveszne a dolog szertartásossága. Hogy készülni kell rá, szervezni. Ellopni az időt, amikor kettesben lehetünk.
-Miért nem jössz akkor gyakrabban?
-Ez csak egy kocsi, Roger...
-Ez nem csak egy kocsi. Rogernek a Matchboxai jutottak eszébe, amivel gyerekként játszott, a foltosra koptatott, almapürétől foltos szőnyegen. Végtelen üldözések és Le Mans az ornamentikus minták fáradtan görbülő világán, az egybefolyt órák, végtelen szombatokon. A kezében érezte a fém hidegét. Nem volt sok kocsija, de arra tisztán emlékezett, hogy Lamborghinije volt. Miura, 71-es, aranyszínű. A kedvenc.
Jack felnyitotta a motorháztetőt és, noha teljes árnyékban maradt a motortér, rutinos mozdulatokkal emelte ki az akkumlátort.
Rádugta a kocsi mellett zümmögő töltőre, majd megtörölve a kezét Rogerhez fordult.
-Segíts pumpálni, haver! Ott a sarokban találsz egy piros pumpát, én megcsinálom ezt az oldalt. kettő-kettő kell bele, előre is, hátra is.
-Miért nem vitted haza, és mondjuk miért nem hagytad egy ugyanilyen pajtában, például Nevadában? Akkor nem kellene ilyen sokat utaznod, és a fetisizmusod sem csorbulna.
-Mondommivan! -Jacken látszott, hogy nem akar többet erről beszélni. Meghozta ezt a döntést és alternatív megoldásokra gondolni sem akart. Némán pumpálták az enyhén repedezett Dunlop Sportokat. Ahogy lassan visszaszálingózott a vállukra és a kocsira a por, úgy ült rajtuk meg a csend is. Csak álltak az autó mellett, lihegve a pumpálástól, ki tudja meddig. Jack belül sírt, Roger pedig nem akarta elhinni, hogy ez megtörténhet valakivel, hogy így elveszít, helyesebben megválik valamitől, ami ennyire értékes, és nem a pénzzel kifejezhető formájában, hanem...Nonszensz. Ráadásul Jack nincs rászorulva, nem fenyegeti senki. Pusztán praktikus szempontok vezetik, amikor nagy hibát követ el, nem is először, amit biztosan megbán majd, persze majd csak akkor, ha már EGÉSZEN BIZTOSAN késő lesz. Mennyire vagyok jó barátja? Meg tudom-ezt akadályozni? Közbe kell e lépnem? Nem tudom, nem tudom, az Isten verje meg, nem tudom...
-Ez csak egy kocsi. Roger.
Nem szólt semmit. Visszatették a takarókat, leoltották a lámpákat.
Jack egyenként bezárta a lakatokat és a zsebéből elővett egy újat. Roger megszámolta a lakatokat, most tizenegy volt az öreg ajtószárnyakon. Jack ezek szerint minden évben feltett egy újat. És ezek szerint évente egy alkalommal jött csak el.
Így csinál az ember magának egy másik születésnapot, vagy karácsonyt.
-Holnap reggel elvisszük Molt-ba. Ott van egy telep, olasz sportkocsikkal. Ott jól érzi majd magát.
Amíg a taxira vártak, Roger arra gondolt, hogy egy éjszakája van kitalálni valamit. Sietni kell. Valamit csinálni kell.
Innen az irás:
http://grafitember.freeblog.hu/archives/2006/05/23/1588653/
by grafitember
No comments:
Post a Comment